Fehér kis szobában ült. Jobbján frissen vasalt lepedővel borított ágy ropogós ridegsége rántotta görcsbe gyomrát. Ölében gyűrött, többnapos újság hevert-valahol a folyosón kapta kézbe.
Itt-ott átázott foltok tarkították: a lány keze nyoma.
Képzeletben ott ült tehát, várva a fiúra, aki aznapi utolsó vizsgálatán vesz részt valahol, egy másik emelet másik szárnyának másik szobájában...
Máskor vinnyogó fúrók közt tűrte párja kétségbeesett szorítását: kéz a kézben izgultak. Nyál fröcsögött, szemizmok rándultak össze s ujjak préselődtek egymásnak... Olykor pedig egy-egy jajjdulás és homloksimítás enyhített a fiúban tomboló kínon. A lány keze ekkor fényessé vált, melyet nadrágjába dörzsölve tüntetett el.
Megannyi efféle apró kép játszódott le a lány szeme előtt, bár igazán nem sok fogalma volt arról, miként is zajlik a fiú napja. Hol lehet-melyik emelet melyik szárnyának vajon melyik szobájában?-kivel beszél, ki nyugtatja...? (Nyugtatja egyáltalán valaki is?)
Egyetlen biztató tény hessegette el mindezen tépelődések sokaságát: a holnap. Holnap találkoznak.
A lány habozás nélkül vágta rá az 'igen'-t, mikor a fiú- önkéntelenül eltorzult hangján-kérte erre.
A lány nem volt megfontolt mikor ezt tette, hisz' fogalma sem volt miképp jut el hozzá. A terv azonban reflexszerűen villant be agyába az 'igen' után. (Az 'igen' ugyanolyan reflexszerűen szaladt ki száján az imént. Nem az agya, a szíve mondta ki a szót.) Néhány pillanat s egy kis idő múlva már kezében fogta az aprót.
A pénzt, mely utat nyit a boldogság felé.
És a lány a fiúval lehet.
Holnap.
Holnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése